Veroszta Zsuzsanna vezető elemző, Educatio

Mi számít soknak? A fejlett országokhoz képest Magyarország még mindig lemaradásban van. Az OECD-országok átlagában a 25–64 éves korosztály 30 százalékának van felsőfokú végzettsége; az EU–21 országokban ez az arány 27 százalék. Ehhez képest Magyarországon e korosztály mindössze 20 százalékának van felsőfokú végzettsége. Már ez is nagy emelkedés, hiszen a felsőoktatási expanziót megelőző időszakban – 15 évvel ezelőtt – még csak 12 százalék volt ez az arány.

De tényleg kell ennyi diplomás az országnak, a társadalomnak?

Személyes véleményem szerint soha ne legyen nagyobb problémája egy országnak, mint hogy túl sok a diplomása. Az oktatásra költeni nem kidobott pénz, minden plusztudás hozzáadott érték a társadalom számára. Diplomásnak lenni ráadásul még mindig nagyon sok előnnyel jár a munkaerő-piacon.

Minden rendben van a diplomások összetételével? Gyakori vád, hogy minek képzünk semmire sem jó, „büfé-ruhatár” szakos egyetemistákat.

Nagyon fontos szempontnak tartom a képzés társadalmi hasznosságát. A teljes oktatási rendszer, beleértve a felsőoktatást is, egyfajta társadalmi beruházás, mint mondjuk az egészségügy. A beruházás iránt pedig jogos elvárás, hogy valamiképpen hasznosulnia kell.

De igen nagy hiba lenne ezt a hasznosságot szűken értelmezni. Manapság sokan hajlamosak a hasznosulást tisztán munkaerő-piaci szempontból vizsgálni: milyen arányban tudnak elhelyezkedni a végzettek, milyen jövedelmek érhetők el az adott területen. Pedig ezen felül is számtalan tényező van. A diplomások – bármilyen diplomát szereztek is – képzettebbek, rugalmasabban alkalmazkodnak, könnyebben tudnak továbbfejlődni, így hosszabb távon több hasznot tudnak hajtani a társadalomnak is.

Végül pedig az sem elhanyagolható szempont, hogy ki mit szeretne csinálni, miben tehetséges. A munkaerő-piaci sikerességben a jövedelem és karrier mellett komoly szerepe van annak is, hogy mennyire érzi jól magát az illető, mennyire tud szakmailag kiteljesedni.

Nagy különbségek vannak az egyes képzési területek között az elhelyezkedési mutatókban. De nem a humán és reál tudományok között húzódik az igazán éles határvonal. Ha az elérhető jövedelmeket és a foglalkoztatottságot nézzük, akkor az informatikai képzések, a gazdaságtudományok, valamint a jogászképzés kínálják a legegyenesebb utat a sikerhez. Méréseink szerint több elhelyezkedési nehézséggel és alacsonyabb fizetéssel szembesülnek a természettudományos vagy az agrárképzésből jövők, de a pedagógusok is. A bölcsészek előnye, hogy rugalmas a képzésük, sok területen el tudnak helyezkedni, viszont a jövedelmük viszonylag alacsony, és gyakran több idő kell számukra a helykereséshez is.

Az oktatáspolitikának mennyire kell és mennyire lehet figyelembe vennie a munkaerőpiac várható változásait?

Az államilag támogatott helyek leosztása nem közvetlenül a munkaerő-piaci igények, hanem szakpolitikai döntések alapján történik. De ez nem is probléma, hiszen nem lehet folyamatosan az aktuális foglalkoztatási igényeknek megfelelően beavatkozni a képzési rendszerbe – a munkaerőpiacon előre jósolni legalábbis kockázatos, s mire kijön az egyetemről a végzős évfolyam, az átfutás miatt már egészen más környezetben találja magát. Aki 2008-ban felvételizett, az nem a 2013-as gazdasági körülményekre számított tanulmányai megkezdésekor.

Ezzel együtt az alapvető munkaerő-piaci trendeket követnie kell a képzési rendszernek. A 21. században elvárás a munkaerővel szemben a rugalmasság, a fejlődőképesség, a mobilitás, a nyitottság – a felsőoktatásnak képesnek kell lennie olyan diplomások kibocsátására, akik alkalmasak a folyamatos megújulásra. Ilyen értelemben a piaci trendeknek vissza kell hatniuk a felsőoktatásra.

Túlzás lenne azt mondani, hogy ilyenformán a választott képzési terület másodlagos, hiszen ha az említett készségeket elsajátítja valaki, akkor jó esélyekkel vág neki az életnek?

Ebben a formában ez azért túlzás. Mindenhol kell a megújulás képessége, a rugalmasság, de ehhez szükség van a jó képzésre, és arra, hogy az illető olyan pályát válasszon, amelyben tehetséges, amelyben szakmailag meg tudja valósítani önmagát. A rugalmasság igénye azonban nem azonos minden szakmában: egy jogász vagy orvos valószínűleg egy életre elkötelezi magát a hivatása mellett, vagy legalábbis egy ahhoz közeli pályán marad.

Mindenképpen ki kell itt emelni mindazt a plusztudást, készséget, amit a felsőoktatási intézményben meg tud szerezni a hallgató. A pályakövetési felmérésekben jól mérhető annak a hasznossága, ha valaki tanulmányai alatt szakmai munkát végzett, ha külföldi tanulmányokat folytatott. Ezek haszna akár a későbbi fizetésekben is jól kimutatható.

A társadalmi hasznosulás szempontjából mennyire fontos, hogy a diplomás abban a szakmában helyezkedjen el, amelynek képzését elvégezte, például a tanár maradjon tanár?

Egyfelől természetesen szükség van olyan diplomásokra, akik ellátják az alapvető társadalmi funkciókat: tanítanak, gyógyítanak, bíráskodnak, és így tovább. Ugyanakkor az is kell, hogy a társadalom, vagy ha úgy tetszik, az állam (mint a legnagyobb munkáltató) olyan környezetet és feltételeket teremtsen, hogy a végzettek meg akarjanak és meg is tudjanak maradni választott pályájukon. Hiába képzünk elég pedagógust: ha a tanári hivatás nem kínál kellően vonzó életpálya-modellt, sok lesz a pályaelhagyó.